Ezt tegnap olvastam. (nincs itt az egész cikk)

A férfiak nagyfokú nemi aktivitását mindkét nem részéről elismerés övezi. Ha azonban egy nőről derül ki, hogy nagy a szexuális étvágya, betegnek bélyegzik, és a többség kerülni kezdi, ami súlyos önértékelési zavarokhoz vezethet. Pedig ha a libidója ellen hadakozó nő megtanul eleget tenni a vágyainak, akár még teljesebb életet is élhet, mint mások.

Míg a férfiúi bővérűség vállveregetésekkel és kisfröccs-meghívásokkal jutalmazódik a szűkebb közösségben, addig az igen gyakori és intenzív szexuális vágyat tapasztaló hölgyeknek keserűbb kenyér jut osztályrészül. Az óvodáskori maszturbációról szóló gyónást kidülledt szemekkel fogadó szentatya, vagy a "disznó ribanc" bélyeg a kitaszítottság jelképeiként kísérik a "hiperszexualitásukat" vállaló nőket. Egyes vélekedések szerint "nimfománok", vagyis betegek, mások szerint ellenkezőleg: ők azok, akiknek sikerül a szexualitáshoz való jogot elbitorolni a kizárólagos férfitulajdonostól, és - szerencsés esetben - összeegyeztetni a női identitással.

A macsó berzenkedésre a legjobb példa az intenzív vágyaikat vállaló nők patológiásnak címkézése. Eric Blumberg szexológus szerint azonban "a szexaddikció teljesen más. A függő páciensek egyrészt elveszítik a személyes kontrollt a viselkedésük felett, másrészt pedig kizárólag a nemiségre összpontosítanak, és csökken az érdeklődésük az élet egyéb területei iránt. Gyakran előfordul, hogy növelniük kell a pornográfiával töltött idő mennyiségét, vagy újabb és újabb dolgokat kell kipróbálniuk a sóvárgás csillapítása során." A szexet az "átlagosnál" gyakrabban kívánó nők a függőkkel ellentétben képesek fékezni magukat, és az sem igaz, hogy karriert, családot, szabadidőt vagy egészséget áldoznának a szenvedélyük oltárán. Talán a jó hírnév az egyetlen kivétel - ami viszont a "józan többség" sara.

Ami igazán megbetegítő hatású lehet ezekre a nőkre, az a társadalom elvárásaival való össze nem illés. A szüzességüket általában a többieknél hamarabb veszítik el; gyakrabban igénylik a szexuális együttlétet, és előfordul, hogy nem érik be egyetlen partnerrel.

Az intenzíven és gyakran jelentkező vágyaikkal birkózó nők - miután belekóstolnak a többiektől érkező megvetésbe - eleinte általában megpróbálják elnyomni a szexualitásukat (extrém erős edzésekkel, munkamániával, vagy bármi egyébbel, ami megváltoztathatná az érdeklődésük fókuszát). A próbálkozások ahhoz hasonló hatásfokkal bírnak, mint amikor homoszexuálisok "átnevelésével" kísérleteznek a derék polgárok, vagyis szinte teljesen eredménytelenek. Az elfojtás helyett, mint számos egyéb esetben, itt is a vágyaknak az Én szolgálatába állítása bizonyult működőképesnek. A feladat a sóvárgás és a szexualitás száműzése helyett a vágy integrálása, vagyis a személyes életvitellel és célokkal való összeegyeztetése.

A megbélyegzettséggel való megküzdésben, illetve az irigyek lefegyverzésekor nagyon fontos, hogy a nők belássák: azért, mert a kultúránk Szűz Máriákat, vagy a férfivágyakat korlátlanul kiszolgáló, Marilyn Monroe-típusú szex szimbólumokat helyez piedesztálra, a női öntudat semmiképp sem patológiás, sőt!

Jóval nehezebb feladat ezeknek a nőknek megtalálni a megfelelő partnert, és meg is tartani őt. A "hiperszexuális" nők könnyen elbizonytalanítják a teljesítményszorongástól szenvedő, vagy túlságosan egoista férfiakat. A legjobb választás, ha minél nyitottabb és kreatívabb, kísérletező kedvű és a nőket egyenrangú partnerként kezelő férfit találnak, aki ahelyett, hogy megriadna a feminin mohóságtól, inkább energiát és inspirációt merít a társától. Ha pedig sikerült megtalálni az eszményi szeretőt - vagy a kapcsolat nyíltságától függően: partnereket -, akkor lassacskán kiépülhet a vágyakkal való összhang, magabiztosság és az egyre pozitívabb színezetű énkép is. Egy új, a korábbinál harmonikusabb személyiségstruktúra, amely egyben páncél a habzó szájú kritikusokkal szemben - akik talán éppen azok a nők, akik képtelenek elindulni a nyíltságnak és önmaguk vállalásának ezen az útján.